Megrázó volt... Nagyon...

 

Mármint a hajnali négy órás indulás, főleg a focirajongóknak, akik 115 percet szurkoltak végig lelkesen a német csapat mellett, komoly bátorságról, és nem kevés diplomáciai érzékről tanúságot téve a közismerten inkább argentin drukker lengyel szállóvendégek között ülve.

 

Természetesen a második útszakasz első 3 és fél órájából kevés dologra emlékszem (a többiekhez hasonlóan, profi jógázókat megszégyenítő pózokban próbáltam „csak egy kicsikét még aludni"), de néhány hirtelen fékezés bizony ki-kizökkentett.

 

A Varsóból Riga felé vezető út ugyanis nemcsak hosszú, de borzalmasan szűk és forgalmas is...

A tegnapi etappal ellentétben itt nincs autópálya, képzeljék el a 84-est a legrosszabb napjain, és szorozzák meg hárommal (vagy néggyel)...

Kamion kamiont ér, az út mindkét sávjában, ezért az előzés szinte lehetetlen, de legalábbis komoly lelkierőt igényel a sofőröktől – és az első üléseken utazó álmatlanoktól is.

 

A táj viszont kellemes (mármint az első pihenő és kávézás után körénk simuló táj), mert a lengyel vidék nagyon ismerős, otthonos, és valahogy erősen emlékeztet az otthonira (bár az állatvilágot az én tapasztalatom szerint itt csak két faj: a tehenek és a gólyák tömegei képviselik).

 

Aztán változik a díszlet, a litván határt átlépve kisimulnak a buckák, és a – vakolatlan! – szürke téglaházakat felváltják a különböző színre festett ős-öreg gerendaházak. Az út végig tanyák, tanyabokrok között kanyarog, az emberek és a házak tökéletesen időtlennek, furcsán nyugodtnak tűnnek. Minden zöld és dús, de a lengyel vidékhez képest érezhetően szegényebb.

 

 

Az utolsó megállónál, még Litvániában a sofőrünk beparkolja a járművünket két, ázsiai fiatalokkal teli busz közé. A társaságról rövidesen kiderül: ők nyerték meg a gyermekkarok múlt hét végén tartott versenyét, és már hazafelé tartanak Kínába. Innen gratulálok a debreceni Lautitia Kóruscsaládnak, akik két arany minősítést már megszereztek Magyarországnak (egyrészt szintén a gyermekkórusok, másrészt az ifjúsági vegyes karok között).

 

Délután kettőkor végre megérkezünk Rigába, ahol – mint mindhárom balti államban – valójában már három óra van (egy órával a magyar idő előtt járnak), és a város a hétfő délutáni csúcsforgalomtól pezseg. Hiába rengeteg a zöld folt a városban, Itt már nyoma sincs a vidék nyugalmának, mindenki rohan, száguld, tolakszik, de a biciklisek mindig csengetnek mielőtt az ember sarkára hajtanának a járdán (egészen pontosan a közös használatú gyalogos+bicikliúton).

 

 

A külvárosi épületek olyan szocreálosan monumentálisak és kockák, a főbb utcák tágasak, tele autóval. Viszonylag könnyen és gyorsan túlesünk a regisztráción, csak a médiapasszokkal van kisebb zavar. A sajtóközpontban ugyanis kérdés nélkül úgy döntöttek, hogy valószínűleg a nagydarab, jó erőben lévő pasi lesz az operatőr, hiszen biztosan ő az aki elbírja a kamerát, és a felszerelést...

Miután felvilágosítjuk őket arról, hogy a mai világban már nem a méret a lényeg, megígérik, hogy a médiabelépőink kicserélése nélkül is használhatom majd a kamerát a koncerteken. A helyi szervezők érdekében remélem, hogy így lesz, mert a biztonság kedvéért elkértük a sajtófőfőnök számát, amit a szent cél érdekében „nem fogok félni használni".

 

A szállásunkat hamar megtaláljuk, az első benyomásom szerint várakozáson felül modern, kulturált és kényelmes, de teljes véleményt csak az első reggeli után tudok alkotni róla. ;)

 

Lassan véget ér az első itteni próbánk is, amit kedves pártfogónk, Palkovits Valér, a rigai magyar nagykövet első beosztottja és az ő munkatársai intéztek el nekünk. A kórus csodálatos, mint mindig, és a karnagy is meglepően elégedettnek tűnik (de ezt nem tőlem hallották).

 

 

Mára ennyit innen, Rigából, ahol még most, este fél 11 után is világos van. Holnap végre kipróbálhatjuk, hogyan szólunk majd a versenyek helyszínén – mindkét helyen kapunk 10-10 percet az első benyomás megszerzésére.

Délután pedig elvegyülünk az énekes forgatagban: Riga utcáin a Nemzetek Felvonulását rendezik – nem egy csendes mulatság lesz, az biztos. Este ismét jelentkezem.

 

Szorítsanak nekünk! Szép estét: Krisztina

(A fotók Takács Noémi képei)