Kocsis-Holper Zoltán múltról, jövőről és kulisszatitkokról mesélt Nagy Alexandrának az ORF Radio Burgenland magyar kulturális magazinjában. A beszélgetés nálunk is meghallgatható és elolvasható!

 

 

 

 

Wéber Katalin, műsorvezető: Kedves Hallgatóink, második vendégünk a soproni Kocsis-Holper Zoltán karnagy. A Carmina Buranát vitték színpadra Doborjánban (Raidingban) a Lisztzentrumban. A koncertet Kocsis-Holper Zoltán karnagy vezényelte. 7 éves korától kezdve a Soproni Állami Zeneiskola (később a Horváth József AMI) diákjaként tanult zongorázni. Később a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetemen végzett ének-zene tanár, karvezetés szakon és jelenleg mint tanár dolgozik Sopronban. Róla érdemes még tudni, hogy barátaival alapították meg a Kórus Spontánusz énekkart Sopronban. Emellett pedig már két éve annak, hogy a raidingi (doborjáni) Franz Liszt Férfikart is irányítja. Nagy Alexandra az exkluzív raindingi koncert után beszélgetett a karnaggyal, aki mesélt személyes élményeiről és tapasztalatairól is.

 

Kocsis-Holper Zoltán: A raidingiak kerestek egy karnagyot. Meghívást kaptam ide egy „próba” próbára. Megtartottam, azután beszélgettünk a tapasztalatokról, és megkérdezték, hogy lenne-e kedvem velük dolgozni.  Ennek már lassan két éve…

 

Nagy Alexandra, riporter: És milyen ez a kooperálás, hogy jellemezné? Milyen fellépésekhez készül velük együtt?

 

Nagyon sokfajta fellépésre készülünk, de ennek a kórusnak elsődleges arculata természetesen, mivel férfikarról beszélünk, a bordalok, a vadászdalok és az egyéb, hasonló témájú művek. Ezekben a lendületes dolgokban próbálnak ők mindig újítani újra meg újra. Itt Raidingban mindig van egy adventi éneklés, ami csodálatosan szép. Szóval nem mondhatom, hogy csak és kizárólag arra összpontosítanak. Más művekbe is belekóstolnak, most például egy Carmina Buranában léptek föl, egészen fenomenális munkát mutatva, mert ez egy nehéz darab, már csak azért is, mert sok helyen latinul van.

Úgyhogy nagyon szeretek velük dogozni. Emberileg is hihetetlen jó érzés kijönni hozzájuk, nagy szeretettel viszonyulnak hozzám, nagyon szeretem őket, és ez megadja a munkának az alaphangulatát.

 

Ön akkor egyfajta összekötő kapocs Sopron és Raiding között. Van-e esélye vagy lehetősége arra, hogy úgymond Raidingot bővítse, és Raidingon kívül máshol is ilyen szerepet töltsön be Ausztriában?

 

Ezt nem tudom. Úgy vélem, hogy az ember életében jönnek lehetőségek, amiket mérlegel. Tehát ha van ilyen lehetőség, akkor azt mindig mérlegelni fogom. Jelenleg ez az, amit csinálok, és nagyon élvezem.

Valóban különleges ez a kapocs Sopron és Raiding között, mert Liszt Ferenc egy fontos szál mind a két település életében. Azt gondolom, hogy a raidingi kórussal nagyon sok új dolgot megtapasztaltam itt kint, amit még nem tapasztalhattam kulturális téren. Hihetetlen aktívak, a legkisebb dolognak is hihetetlen módon örülnek és a közönség hálás érte. És ha ez a legkisebb dolog még szakmai színvonallal is társul, akkor meg különösen hálásak. Úgyhogy remélem, hogy ez is lehet egy kapocs a két település között: ez a hála, ez a pici dolgoknak való örülés, aztán azt mindig a magasabb színvonal felé vinni. Nagyon jó lenne, ha mindenütt így lehetne a világon.

 

Sokszor mondják, hogy a zene határtalan és összehozza az embereket, illetve kortalan is. Ön ezzel hogy van, mit gondol erről?

 

Azt gondolom, hogy a zene egy külön dimenzió. Tehát van jó zene meg rossz zene. Szerintem nincs más. Az, hogy komoly vagy könnyű, ezeket már mi aggasztjuk rá. Kinek mi a komoly, kinek mi a könnyű? A jó zene az mindig kikapcsol. Nincs ember, aki nem hallgat zenét, és nincs ember, aki nem dúdol egy picit legalább, amikor egyedül van. Véleményem szerint ez egy olyan fajta kifejezésmódja az embernek, mint a tánc vagy a beszéd. Mondhatnám persze, hogy a többi művészet is. Azt gondolom viszont, hogy az ének egy olyan veleszületett képesség, amit mindenkinek művelni kéne. Olyan, mintha most valami újat találnék ki, de hát tulajdonképpen a száz évvel előttem született Kodály Zoltán már ugyanezeket egyszer elmondta, és ezekre rávilágított. Azt látom, hogy akik ezen az úton mennek, azok valahogy nyitottabbakká válnak a közösségi munkára. Egyrészt mert énekelni, egy idő után rájön az ember, hogy társaságban jobb. Akkor az ember toleránsabbá válik a többi ember felé, mert hiszen együtt kell dolgoznom. Neki lehet, hogy jobb a hangja, de nekem meg a kitartásom erősebb. És akkor egymást húzzuk ebben a két szegmensben. Azt látom, hogy nem csak éneklés a kóruséneklés, hanem egy életforma. Valószínűleg ezért vagyok fanatikusa ennek a műfajnak, és ezért gondolom, hogy a fiatalokat efelé vinni kell.

 

A koncertre visszatérve, amit nem régen adtak elő itt a Liszt Ferenc Konzerthausban: miért van szükség Ön szerint ilyen monumentális előadásokra itt Burgenlandban is?

 

Jó a kérdés. Nem tudom, hogy szükség van-e rá. Azt gondolom, hogy arra van szükség, hogy minél több ember tudja átadni azt, amit ő pozitívan érez a világról, vagy azt, amit ő fontosnak tart elmondani. Egy ilyen monumentális előadásban 100 ember, 80 ember, 20 ember… (már az is lehet monumentális), az a sok ember mind azt mutatja, amit ő gondol. És aki ezt meghallgatja, az valamivel hazamegy: vagy azzal, hogy „Én ezzel nem értek egyet.”, de akkor is állást foglalt. Vagy azzal, hogy „Ez nekem tetszik.”, és akkor is állást foglalt. Úgyhogy azt gondolom, hogy az ilyen produkcióknak azért van létjogosultsága és azért fontosak, mert minden embert elgondolkodtatnak. Lehet, hogy éppen azon, hogy szükség van-e monumentális előadásokra. Lehet, hogy valaki azt fogja mondani, hogy nekem jobban tetszik, amikor hatan énekelnek. És igaza lesz. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy nekem jobban tetszik, ha 100-an vannak. És neki is igaza van. Ebben szerintem ez a szép, hogy minden egyéni elbírálás alá esik.

 

Önnek milyen jövőbeni tervei vannak még, mit szeretne megvalósítani? Mi az, amit még célul tűzött ki karnagyként?

 

Nekem egy célom van, hogy az együtteseimben éneklő emberek, akikkel dolgozhatok, rádöbbenjenek arra, hogy az, amit ők együtt csinálnak, az valamilyen csoda. Tehát minden együtt létrehozott produkciónak olyan értékesnek kell lenni, hogy ha azt meghallgatják vagy megtekintik az emberek, akkor valamilyen katartikus élménnyel menjenek haza. Ez nem azt jelenti, hogy el kell ájulni az előadástól. Azt szoktam mondani, hogy ha már van egy hang, egy akkord, egy pillanat, amire az emberek azt mondják, hogy „Na! Ott megfagyott a levegő, mert valami megérintett”, akkor már megérte dolgozni mindenért. És én minden együttesemmel ezt szeretném, és azt gondolom, hogy továbbra is ezt szeretném csinálni.

 

Még egy személyes kérdés: milyen érzés fogja el a színpadon, mikor ennyi embert vezényel egyszerre?

 

Félelem (nevet). Mert hihetetlen nagy felelősség ám ez! Én azt gondolom, hogy mikor az ember egy koncerten kiáll ennyi ember elé, akkor már nem tud mit tenni. Ez egy nagyon különleges helyzet. A mi munkánk, karnagyok és karmesterek munkája ott ér véget, ahol a koncert elkezdődik. Nekünk addig kellett a művet betanítani, addig kellett az embereket rávezetni apróságokra, addig kellett nekik átadni, hogy itt aztán valami hihetetlen érzelmet adjatok át: egy örömöt, egy boldogságot, itt fel kell nevetni, itt sírni kell a közönségnek. Úgyhogy tulajdonképpen mi a koncerten a kórushoz és a zenekarhoz legközelebb álló koncerthallgatók vagyunk, akiknek az a feladata, hogy emlékeztesse az együttesét arra, hogy amit megbeszéltünk a próbán, azt most csinálják meg. Vannak stratégiai pontok természetesen, amikor nélkülözhetetlen, hogy valaki azt mondja, hogy „Figyelj! Most kell jönni!”  Tulajdonképpen ez benne a felelősségteljes és ez az izgalmas, hogy ott a koncerten már nagyon korlátozottak a lehetőségek, amiket tehetünk. Úgyhogy a másik legerősebb érzés ilyenkor a bizalom. Az együttesbe vetet bizalom, amely ott áll a színpadon.

 

Ha esetleg mégis történik valami a színpadon, amire nem számítottak, akkor az ilyenkor természetesen megy tovább?

 

Ez az, amire szerintem születni kell! Azt gondolom, hogy egy jó irányító attól jó irányító, hogy pillanatok alatt tudja, hogy hogyan kell reagálni egy ilyen helyzetben. És erre nem lehet felkészülni. Ezt ott kell azonnal improvizálni, és bizony van olyan, hogy az ember rossz döntést hoz. De ha az esetek nagy többségében jó döntést hoz, akkor valószínűleg ezt kell, hogy csinálja.

 

Kívánom, hogy még nagyon sokszor élje át ezt a fantasztikus érzést a színpadon, és ha kell, itt is Raidingban! Köszönöm!